Nyári kalandok 2. rész - Egy hét a gránit birodalmában

2000 m fölött lenni. Általában nekünk alföldi patkányoknak ez csak a nyári mászáskor adatik meg. Idén, vagyis most már a tavaly a helyes kifejezés, két alkalommal voltunk 2000 m fölött. Először a Hochschwaab-os mászáskor, másodjára pedig, amikor Ausztriából Olaszországba menet autóval átkeltünk egy 2700-as hágón...

Minden egyes alkalommal, amikor Olaszországban vagyunk elcsodálkozom, hogy milyen helyekre voltak képesek az olaszok utat építeni. Hát ez alkalommal is leesett az állam. Már elkezdett sötétedni, amikor megkezdtük az emelkedést a hegyen. Még a köd is leszállt, már-már félelmetes volt az egész. Az út annyira keskeny volt, hogy egy autó épphogy elfért rajta, és a szélén hatalmas kövek voltak arra hivatva, hogy valamiféle fizikai akadályt képezzenek az út és a mélység között. A szerpentin meredeksége minden képzeletet felülmúlt, még soha ilyet nem láttam azelőtt. Valahol az út felén hirtelen elfelejtettem, hogy hol vagyunk és olyan érzésem támadt, mintha valahol a Himalájában emelkednénk lámaháton (nem a dalai). Ezt az érzésemet erősítette aztán meg egy kunyhó, amelyen tibeti imazászlók lobogtak a szélben. Úgy látszik nem csak engem emlékeztetett a hely a Himalájára. A másik benyomásom pedig egy regényhez kapcsolódott. Dino Buzatti: Tatárpuszta c. regényéhez, amelyben katonák egy egész serege állomásozik egy hágón lévő erődben a határhoz közel, minden nap várva az ellenség közeledését, mindhiába. A regény főhőse fiatal katonaként csatlakozik az erőd legénységéhez. Feladatuk az volt, hogy minden nap kémleljék a messzeséget.  Ezt tette a főhős is, reménykedve, felkészülve arra, hogy végre beteljesüljön a küldetése, hogy értelme legyen  az életének. A sors iróniája, hogy amikor már cselekvőképtelen, beteg, haldoklik, akkor jelenik meg a távolban az óhajtott sereg. De ebben a harcban ő már nem tud részt venni...Valahogy ilyennek képzeltem azt a hágót, ahol az erőd volt. Mire felértünk a hágóhoz már teljesen sötét volt. Hihetetlen élmény volt... Ezután még egy gyötrelmes éjszakai autózás következett, kb hajnal lehetett mire leállítottuk az autót a Sasso Remeno-i  parkolóban. Aznap az autóban éjszakáztunk. Nem kellett altatni egyikőnket sem. 

Másnap bejelentkeztünk a campingbe, ahol éppen karate tábort rendeztek a helyi gyerekeknek. Először egy kicsit megijedtünk és a lelki szemeink előtt már láttuk, amint éppen belesik az egyik gyerkőc a sátorba, vagy szétrúgják focilabdával, vagy egyszerűen csak lekaratézzák. De persze nem volt semmi ilyesmi. Pár nap után már ismerősként üdvözöltek minket reggel.

A tervünk az volt a hétre, hogy az első napokban bemelegítünk a grániton sportmászó utakkal, aztán, ha az idő is megengedi, felmegyünk a Gianetti menedékházba (2500 m), ahol néhány nagyfalas projektet abszolválunk. Ebből aztán az lett, hogy az egész hetet kénytelenek voltunk "lent" tölteni 1000 m körül, ui. a fagyhatár úgy döntött, hogy lehúzódik 2000 m körüli magasságba, hóval borítva be mindent. Persze minden nap reménykedve pislogtunk fel, hogy hátha...de nem. A nagy terveket sutba kellett dobni. De egy bölcs ember gondolatát idézve : a hegy megvár...

Sikerült azért többkötélhosszas utakat mászni itt is. Egyik nap egy közeli sziklán másztunk 2 db ötkötélhosszas utat 7 mínuszos nehézségben. Egy másik napon 2 db clean utat 5-ös nehézségben. A többi napon pedig sportmásztunk. Az idő egyébként 1000 m-en is szokatlanul hideg volt. Esténként két pulóver plusz kabát,sapka kellett a kinti vacsorákhoz. Hosszas töprengés után, hogy hol töltsük el a 2. hetet, a Lecco környéki sportmászóhelyek tűntek a legcélszerűbbnek. Közel is volt, rengeteg mészkőszikla található a környéken (és itt arcoi mennyiséget kell képzelni), melegebb is, szóval miután végleg lemondtuk a gránitos nagyprojektünkről. A Comoi tó környéki sziklákat céloztuk meg. De ez már a 3. rész témája lesz. És most beszéljenek a képek.