A kezdetek

Finale 2003. A fejem magáért beszél.

Finale 2003 

Ha azt gondoljátok, hogy -persze neki könnyű, biztos mindig jók a vércukrai, így könnyű normálisnak tűnő életet élni-akkor tévedtek. Az az igazság, hogy folyamatosan küzdöttem a saját vércukrommal, hogy legalább a jó értékek közelében legyenek. Most ezt már-már sikerült megvalósítani, Pedronak köszönhetően, de egy évvel ezelőttig ez nem így volt. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy autót vezetsz, és amikor kisodródik jobbra, akkor te visszarántod balra,  de akkor meg arra sodródik ki, vissza jobbra és így tovább. Most már enyhe hullámmozgást produkálok, közel az egyeneshez. :-) 

Nyolc éve  amikor elkezdtem mászni, nem voltam a legjobb formában. Plusz hat kiló, siralmas állóképesség, semmi erő, szar anyagcsere (szőkített haj, lakkozott köröm). Amikor tesómmal és Andorral (ex) :-) először bementünk a falhoz, nem nagyon fogott meg a dolog. Inkább dobálgattam a kosárlabdával, amíg a fiúk másztak. Két hét telt el így, aztán egyszer csak minden megváltozott, olyan érzés, mint amikor szerelmes leszel. Rájöttem, hogy ezt akarom csinálni, fejlődni stb. Akkor még egyszer sem tudtam felhúzni magam. Tériszonyom is volt  egy kissé. Nem voltam tehetséges sem egyáltalán. Minden kis fejlődésért iszonyatosan meg kellett küzdenem. Aztán amikor kimentünk először sziklára, az tette véglegessé a szenvedélyemet a sport iránt. Kezdetben még az is nehézséget okozott, hogy egyáltalán feljussak a sziklához. Volt hogy többször is meg kellett állni egy 30 perces felmenetnél, mert nem bírtam a tempót (ami nem volt erős). 

A fejlődés nagyon lassan indult meg. Elkezdtem futni, rendszeresen bejárni a falhoz, Petivel minden hétvégén jártunk sziklára, elkezdődött a sátrazós időszak, a több napos mászásokkal, Dolomitok 1 hét stb. Aztán minden nyáron ez lett a cél. Elkezdtünk együtt nagyfalazni. Az állóképességem szép fokozatosan javult. Nem adtam fel. Egyre többet tudtam húzódzkodni, egyre nehezebb sziklafalakon sikerült feljutnom. Először felsőbiztosítással, majd előre is. Ez kb 3-4 év kemény munkája volt. Majd újabb 3-4 év, amíg az előremászásban és a futásban is továbbfejlődtem. Most már 10 km nem okoz gondot. :-) Régen 4 km se ment. Szóval azt akarom ezzel bizonyítani, hogy van ami megéri a küzdést. Egy-egy mászótúra olyan komplex élményt ad, hogy hihetetlen. Ott vagy a természetben, egész nap mozogsz, néha a határodon, feljutsz a csúcsra, gyönyörű kilátás, aztán este az evések, beszélgetések....Mindamellett, hogy fizikailag rengeteget fejlődtem, emellett ott vannak a lelki tényezők is: kitartás, hidegvér, küzdőszellem, problémamegoldás stb. Ezt mind a mászásnak köszönhetem. Tényleg újjászülettem, amikor letettem a voksomat emellett a sport mellett. Életem legjobb döntése volt.  :-) 

Most nézzük a diabétszes vonatkozásait a dolognak. A fejlődés nem feltétlenül hozta meg a jó cukrokat. A mozgás az mindig hipóval járt együtt. Sokszor előfordult, hogy felmeneteknél, futásnál, hosszú mászásoknál lement a vércukrom. Aztán persze meg jött a Somogyi effektus: minden hipoglikémiát, magas vércukor követ. Ezt  a mozgás természetes velejárójának tartottam. Már tudtam a dolgomat meg Peti is, a szőlőcukor mindig kéznél volt ilyenkor. Mióta Pedro van nekem, ez is másképp van. Már nem feltétlenül jár együtt a mozgással a hipó és a Somogyi. Okos kis gépezet! Most kb 12 egységgel kevesebb inzulint használok el, mint azelőtt, ami nem kevés. Ennek egyenes következménye, hogy fogytam 4 kilót. :-) és így a fejlődés is gyorsabb ütemű lett. Most már tudom, hogy milyen érzés lehet egészségesnek lenni. Jó érzés! Régen nem gondoltam, hogy a közérzetem nem olyan mint másoké. Ezt csak most tudom. 

A lenti képek ennek az útnak (4.) a tetején készültek.

2009 Aosta

Aosta, Peti érkezik az utolsó kötélhosszban

Aosta

A hipoglikémia természetéről

Hipoglikémiának azt az állapotot nevezzük, amikor a vércukorszint a normális érték alsó határa alatt van (3,0 mmol/l alatti érték). Többnyire cukorbetegnél fordul elő, de egyébként egészséges embernél is jelentkezhet.

Aki jól ismer, már biztos látott legalább egyszer ebben az állapotban. Én csak belülről ismerem ezt az élményt. De azt tudom, hogy kívülről elég ijesztő látvány, ahogy a delikvens a semmibe fókuszál, látni lehet, hogy nem teljesen ebben a világban van. Hát belülről is pont ilyen. 
Hogy miért írok most itt a hipóról? Azért, mert van bennem egy pár hipós álom, amit szeretnék kiírni magamból. Amikor hipózol, mi már csak így hívjuk magunk között, akkor nem ebben a világban vagy. Annyira nem, hogy elfogadod valósnak annak a világnak a szabályait. Azt tartod realitásnak egészen addig, amíg valaki cukrot nem tölt beléd, és szép lassan leomlanak annak a másik világnak a szabályai, és újra visszakerülsz a közös valóságba. Ez így elég elvontnak hangzik, de megpróbálom szavakba önteni. Nem könnyű feladat. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy narkós a legdurvább látomásait próbálná elmesélni. 
Nekem 3  nagyon emlékezetes hipós látomásom volt. Mindegyikben közös, hogy alvás közben csúsztam bele a hipoglikémia csapdájába, hosszú ideig voltam benne és mindig más ébresztett fel, és mentett meg, mert már magam nem tudtam volna visszahozni. Közös még bennük, hogy egy megmagyarázhatatlan ,borzasztó, ősfélelem és szorongás kísérte ezeket az látomásokat. (Kedves Olvasó! ezen a ponton ne riadj meg! Hisz tudjuk,hogy a vége jó a történetnek. :-))


1. Az első látomást, még gyerekként éltem át. 8, 10 éves lehettem, amikor először jártam mélyen a hipó barlangjában. Az álom lényege a következő: én egy hajszálvékony tűzfal előtt állok. A tűzhártya helyesebb kifejezés (nem összekeverendő a szűzhártyával :-)) Milliméter vékony, függőlegesen helyezkedett el előttem. Éreztem, hogy nekem át kell mennem ezen a hártyán, de tudtam, hogy ez borzasztó fájdalommal fog járni. Iszonyú rettegés töltött el, viszont a késztetés is egyre sürgetőbb volt. Mintha a maradni és a menni egyszerre rohanna meg iszonyú intenzitással. Szerencsére az álom véget ért, mielőtt át kellett volna mennem a hártya túloldalára. Miután felkeltem sokáig sírtam...A félelem emléke még azóta is éles, viszont ma már inkább érdeklődéssel és kíváncsisággal szemlélem.


2. A második álom 22 éves koromban történt meg velem. Szintén éjszaka sikerült  levarázsolni a cukromat. A helyen ahol voltam,töménytelen mennyiségű ember volt összezsúfolva kisebb kupacokban, vagy sorokban. A sorok között épp annyi hely volt, hogy egy ember el tudott férni. Viszont rajtam kívül senki nem tudott mozogni. Én próbáltam rohanni a sorok között, de nagyon szűk volt a hely...
Miután magamhoz tértem, úgy éreztem mintha olyat láttam volna, amit nem lenne szabad. Ez volt a legrosszabb.


3. A harmadik látomás visszatérő. Többször voltam már benne. Ez nem egy történet. A szerkezete olyan, ami  nagyon jellegzetes és  többször ismétlődött már. És ezt a legnehezebb elmesélni. Először egy sátrazás alkalmával éltem át. Olyan volt az egész, mintha egy hatalmas gépezet belsejében vagy központjában lennénk. A rendszer magjában különböző létsíkokat cipzároztunk rá a gépezetre, ami az egész világot mozgatta. A cipzár séma valószínűleg a sátrazás miatt alakult ki. Szóval az a lényeg, hogy nagyon nagy felelősség volt rajtunk, mert ha valamit rossz helyre cipzáraztunk volna, akkor valami nagy szörnyűség történt volna. Amikor Peti lehúzta a sátor cipzárját, akkor rákiabáltam, hogy nehogy visszahúzza, mert valami óriási baj történik. Akkor kezdett gyanakodni, hogy baj van. :-) Máskor azt képzeltem, hogy egy világhálózatú rendszert építenek ki, ami csak akkor működik, ha mindenki csatlakozik. Én túl korán csatlakoztam, amikor a rendszer még nem működött rendesen. Mindig meg-megakadt. Vissza már nem lehetett csinálni a dolgot. Az érzés a következő: egy állandóan épülő iszonyú bonyolult rendszer része vagy, ami megakadt, nem működik és te ott vagy beszorítva és nem tudsz mozdulni egy tapodtat sem. Iszonyú megkönnyebbülés volt, amikor felébredtem és rájöttem, hogy mégsem ez a valóság.


A képet azért választottam, mert amikor vége a rosszullétnek, olyan, mintha spirál alakban úsznék fel egy tó aljáról a felszínre. a spirál mozgás egyre gyorsul, majd amikor megáll, már magamnál vagyok. :-)


Fú. Megkönnyebbültem. Ha idáig eljutottál, azt jelenti, hogy túl vagy a nehezén. Szerencsére már egy ideje nem volt ilyen élményem. Mióta Pedro vigyáz rám...(Pedro az inzulinpumpám neve.) 
Remélem nem ijesztek el senkit. Nem ez volt a célom. Inkább mint érdekességet osztottam meg veletek. Kíváncsi lennék, hogy vajon más cukorbeteg is tapasztal ilyeneket,vagy ez csak az én kiváltságom. Ha igen, vagy ha nem, kérlek jelezzétek! :-)

Intró

Én és a Diabetes!

A nevem Enyedi Nóra, idén ünnepeltem a 31. szülinapomat. Már 24 éve

vagyok 1-es típusú cukorbeteg. Igazság szerint ezt a kifejezést nem szeretem,

mert azt sugallja, hogy beteg vagyok. Ami azt illeti, soha nem éreztem magam

betegnek a rossz pillanatok ellenére sem. Voltak olyanok is. Ezt igazából annak köszönhetem, hogy

természetemből és alkatomból adódóan, szenvedélyesen szeretem a sportokat.

Már általános iskola 7. osztályától kezdve benne voltam az iskolai kosárlabda

csapatban, később a gimiben pedig már egy NB2-es csapatban játszottam.

Ez azt jelentette, hogy minden nap volt edzésünk. 

Az igazi fordulópont az volt az életemben, amikor 24 éves koromban elkezdtem mászni.

Azóta ez a sport lett a szenvedélyem. Mindent megteszek azért, hogy jobb

legyek. 7 év kemény munkája van abban, hogy eljutottam egy olyan szintre,

amivel már én is elégedett vagyok. :-) (alpesi utak, sportmászás) A mászás mellett

futok, kondizom, biciklizem, súlyzózom.

Nagyon sok mindent köszönhetek a sportnak: azt hogy megtanultam

küzdeni, sokkal kitartóbbá váltam. Tényleg hiszem, hogy semmi sem

lehetetlen, ha az ember igazán akarja. Úgyhogy aki a Diabéteszére hivatkozik, hogy kibújjon a

mozgás alól, azt küldjétek hozzám! 

Az az érdekes, hogy amikor valakivel megismerkedem, kétszer szokott

meglepődni. Először, amikor megtudja az életkoromat. Másodszor amikor

kiderül, hogy diabéteszes vagyok. Ennek mindig örülök, és persze nagyon

jólesik, hogy egy 24 éves Diabetes ellenére, egy 25 éves egészséges nőnek

látnak, aki ugyanúgy tud teljesíteni a sportokban, mint az egészséges sporttársai.

Mindezt annak köszönhetem, hogy kicsi koromtól kezdve nem hittem el, hogy

beteg vagyok és csakazértis meg akartam mutatni, hogy én is ugyanannyit

tudok, mint bárki más. Sőt… Úgyhogy mindenkinek azt üzenem: A lehetetlen

nem létezik!

Leventének és Tündinek köszi az ötletet, amit a múltkori sörözés alkalmával ültettek el a fejemben. :-)