Aggtelek kupa

Hajrá-hajrá!!! Induljon aki él és mozog!!!

Félelem és reszketés Szász-Svájcban

A homokkőről ezidáig már sok dolgot halottam ismerősöktől, barátoktól: gyönyörű sziklaformák, mesébe illő tornyok, jó tapadás DE horror biztosítás. Ez a szikla anyagából, sűrűségéből adódik, hiszen ez a legpuhább  sziklafajta, amelyen lehet mászni, csak más eszközökkel lehet megoldani a biztosítást, mint keményebb testvérei esetében. Semmi olyan dolgot nem szabad alkalmazni, ami "megsértheti", deformálhatja a sziklafelszínt. Éppen ezért az ékek és a friendek kilőve a lehetséges biztosítóeszközök palettájáról, mivel egy esésnél a bekövetkező terhelés hatására nemcsak a szikla sérülne, hanem az illető is , aki botor módon friendet rakott be, hiszen valószínűleg a friend és a szikla találkozásánál a szikla engedne az erőhatásnak. Maradék lehetőségek: csomóékek, kötélgyűrűk. Fix biztosítási pontra csak 6 -os fokozat felett számítson az ember, de arra is 15-20 m-ként. Nyilván ez adja meg az egésznek a varázsát is. Nagyon szigorú mászóetika alakult ki, amit itt be is tartanak: nincs felsőzés, no zia, csak a kijelölt tornyokon lehet mászni stb. Ezzel az előfeltevéssel indultunk neki a közel 10 napos tavaszi mászótúránknak Freiberg-be, ahol Petinek fix szállása volt a munkája kapcsán. Adta magát a lehetőség.

 Az első torony tetején

Ez is az csak alulról

Csütörtök este munka után indultunk, így péntek reggel egy kis autópálya melletti kocsiban alvás után, a Bad Schandau nevű festői városka melletti mászóhelyen találtuk magunkat. (Azért a valóságban ez sokkal fárasztóbb volt.) Óriási területen helyezkednek el ezek a homokkőtornyok mindenfelé az erdőben. Parkolóhely hiányában egyre beljebb mentünk az úton, amíg találtunk egy helyet a kocsikának. (Nem volt könnyű, már az idegbaj kerülgetett bennünket, főleg mikor egy kinézett parkolóhely felé kormányoztuk a kocsit, erre egy NÉMET fickó futásnak eredt és a testével lefoglalta azt egyetlen helyet, majd karba tett kézzel, és kaján vigyorral az arcunkba nevetett.) Kinéztünk  közelben egy mászószektort. Az első benyomás nagyon pazar volt, aztán ahogy jobba szemügyre vettük a falat, láttuk a nittek, szegek hiányát, és szembesültünk a helyzettel, amit már tudtunk, de élőben mégiscsak  más. Kulmináltunk egy sort a fal alatt, nyálunkat csorgatva, mint árva gyerek a édesség bolt kirakatában. Aztán a helyi arcok útbaigazítottak bennünket néhány kevésbé horror, és mászható szektor felé. Másnapra ajánlottak az Elba másik oldalára eső helyet, amihez persze nem volt kallerünk. (Nagyon kedvesek voltak egyébként.) Sikerült is egy utat (4-es) megmásznunk, ezzel megelégedve vettük az irányt a szállás felé, ami azért még jó 1,5 óra távolságra volt.

Másnap egy sportmászóhelyet néztünk meg, mondván egy kicsit azér mán fáradjunk már el karilag is, ugye? Hát nem? De.. Petinek volt már egy sportmászó kallere a területről, úgyhogy kinéztünk egy helyet Glasshütte mellett.

Német kisváros

Sportmászóhely Glasshütte mellett

 Andezites jellegű kőzet, valójában serpentin, itt szintén tiltott a zia használata, de mivel a serpentin keményebb anyag, ezek már nittes falak voltak. Találtunk egy jó kis szektort, ahol szép utakat találtunk, tetejükön kis áthajlással. Mászás közben könnyebbültem meg, hogy mégsem olyan, mint az andezit.:-) Itt elnézést az andezitkedvelőktől. Még aznap este Drezdában beszereztünk egy kallert a jó kis területhez, amit az arcok ajánlottak Bielethal, Rosenthal. 

 Bielethal

4-es nehézségű torony. Ezt sikerült nekünk is..

Másnap arra vettük az irányt. Hát nem kellett csalódnunk. Első látásra beleszerettünk a helybe. Mesebeli tornyok mindenfelé, gyönyörű formavilággal. A biztosítás amennyiben homokkőről van szó, mindenhol ugyanaz, szóval felkötöttük a pszichés gatyánkat  (elsősorban Peti) és nekiláttunk.  Aznap 4 utat sikerült másznunk 3-as 4-es fokozatokban. Mindegyik útnak a vége egy kis áthajlással végződött, és csomóékekkel és kötélgyűrűvel biztosította magát Peti abban a 2-ben amiben lehetett, a másik kettő, lehetőségek híján szólózás volt.

 Peti szólózik 

Nóri szólózik

Peti egy gyönyörű torony tetején

Nagyon jó érzés volt kimászni a tornyok tetejére a csúcskönyvhöz és az óriási karikához. Gyönyörű mozgásformát tesz ehetővé az a kőzet. Estére úgy éreztem, mintha egy 10 kötélhosszas utat másztunk volna 6-os nehézségben. Baromira kell koncentrálni.

A rákövetkező héten sajnos bejött egy front, meg Petinek délelőttönként volt dolga a freibergi egyetemen, szóval amikor délutánonként az eső megengedte, 3- 4 órákra ellógtunk mászni egy Freiberg melletti sportmászóhelyre. A kőzet itt is serpentin volt. Ezek az alkalmak épp annyira voltak elegek, hogy átmozgassuk magunkat. A sok kicsi sokra megy tipikus esete, hiszen minden nap sikerült azért egy kicsit  mászni. És még egy dolgot meg kell hogy említsek ezen a héten, ami meghatározta az estéinket a sörön (25 g CH) és a Döner-en meg a Dürümön kívül: a Royal Wedding...Angol nyelvű csatorna ugyanis csak a CNN meg a BBC volt fogható.

Bielethalban még kétszer voltunk, sajnos az első alkalommal egy út után (az én utam :-))elkezdett esni az eső, és úgy eláztak a falak, hogy még másnap sem tudtunk mászni. Az utolsó lehetőség vasárnap, az utazás napján kínálkozott, ezért jó korán indultunk, hogy legalább 14:00-ig valamit sikerüljön mocorogni a falakon. Aznap még 3 csúcskönyvbe írtuk bele a nevünket, nagyon emlékezetes pszichépróbáló mászások után. 

 A 2. előremászásom 4-esért

 Peti a torony tetején

Peti elszántan készül az utolsó napi bevetésre

Nekem elég nehezen sikerült feldolgoznom, hogy az utak többsége mászhatatlan volt számunkra, de nem a nehézség, hanem a biztosítópontok hiánya miatt. Ahhoz hogy valaki ott egy 6-os útba be merjen szállni, vagy oda kell születni, vagy nagyobb tapasztalattal kell rendelkezni homokkős mászás területén. Láttunk helyi gyerekeket, öregeket úgy felmenni ilyen utakon, hogy miközben néztem kész voltam. 

Helyi erők egy 5-ösben

 Egy csúcskönyv belső borítója

Én egy torony tetején, hősi beállításban

Úgy kell elindulni egy 7-es útban, hogy arra kell számítanod, hogy az első biztosítási lehetőség akár 15, 20 m-en is lehet, akár 1 pont egy 30 m-es tornyon. Egy rosszul kivitelezett mozdulat és vége.(Láttunk is egy emléktáblát egy 7+-os út aljában.) Mindenesetre nagyon örülök, hogy lehetőségem nyílt, ezt is megtapasztalni, és ismét szembesülni azzal, hogy mekkora kis pontok vagyunk, és menyire el vagyunk kényeztetve mi, akik nittelt utakat mászunk. És most már hálás vagyok a friend és az ék kitalálójának is! Biztos, hogy ezek után jobban fogok bízni ezekben az eszközökben. 

És még aztat szeretném elmondani, hogy éljen a zifjú pár! :-)

Néhány szó a nagyfalazásról

Mostanában csak az emlékekből táplálkozom. Hála Istennek abból van sok, és nem is akármilyenek. Most szükség is van rájuk, hogy az ember kibírja a nehéz időszakokat. Lassan mászok ki a gödörből...De mindig egy kicsit feljebb jutok. Arra gondoltam, hogy írok egy pár szót a mászás egyik, általam igen kedvelt válfajáról a nagyfalazásról.
Mint azt már ti is biztos észrevettétek, szegény kis országunk nem igazán bővelkedik sziklafalakban, magas hegyekben, (kicsikben se nagyon). A leghosszabb sziklamászó út (Hanomág, 6) hazánkban Dédesen található, mindösszesen 60 m körüli magasságával. Egyébként gyönyörű út.
Ha hazánkfia hosszú sziklamászó utat szeretne mászni, (márpedig szeretne) mindenképpen át kell lépnie az országhatárt. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy milyen irányba teszi ezt, előbb-utóbb magas hegyekbe ütközik az ember: Tátra, Raxi Alpok, Dolomitok, Berger, Király hegység, Bihar, Paklenica.
Hát nem véletlenül ezeket említettem meg, ezeken a helyeken volt szerencsém mászni. Mindegyik hely, más stílus: dolomit, gránit, reibungos, izmozós, clean, jól biztosított, fosatós, alpesi stílusú stb.  Fantasztikus érzés, mikor reggel beszállsz egy hosszú útba, és egész nap mászol, lassan araszolva fölfelé a csúcsig. Ilyenkor érzem azt, hogy igazán élek. És ezek nem nagy szavak. A csúcson fotózkodás, csoki, majd jön az ereszkedés, ami majdnem olyan fárasztó tud lenni, mint maga a mászás. Hihetetlenül komplex élmény: koncentráció, táj, kitartás, öröm, bátorság, adrenalin, "szólózás", kőhullás, clean szakaszok, boldogság és teljes megelégedettség, majd végül fáradtság, izomláz, kaja, sör, bor, beszélgetések.
Cukorbetegként talán ez a legkockázatosabb, hiszen ha véletlenül a falban lennék rosszul, az akár mindkettőnk végét jelenthetné. Kisebb hipóim már voltak nagyfalazás, előmászás közben, de mikor felértem a standba, rögtön nyomattam szőlőcukrot és minden ok volt megint. Ezért külön köszönet Petinek, hogy ezt az extra kockázatot vállalja velem.  Egyébként mindent amit tudok, tőle tanultam. :-) Nagyon tapasztalt és megbízható társ.
Mászás közben most már arra is figyelnem kell, hogy hová teszem Pedrót, hiszen egy-egy esésnél baja is eshet, ha rossz helyen van. Megtaláltam neki a tökéletes helyet (melltartó két cici között) :-), így ha esek van neki csillapítás. Mindig van nálam szőlőcukor is zsebben, hipó esetére. Ja és a víz. Számomra az egyik legfontosabb dolog. Víz nélkül végem van. Már maga a tudat, hogy kevés víz van nálunk kiborít. A többiek ezt vízparának nevezik és valószínűleg igazuk is van. Már az első mászóévemtől kezdve nagyfalazunk Petivel, az változott hogy próbálunk egyre nehezebb, hosszabb utakat kinézni. Persze ez még mindig semmi. De a mi szintünkhöz képest nagy fejlődés.

 És most beszéljenek helyettem a képek, a teljesség igénye nélkül, az elmúlt pár évből.

:-)

Már jobb...

A régi kerégvágás

Éreztétek már úgy, hogy az életetek bizonyos időközönként, mindig visszazökken egy rossz kerékvágásba? Mikor már azt gondoltad, hogy egész jól mennek a dolgok, (munka, magánélet, sportkihívások) akkor hirtelen minden megváltozik egy szempillantás alatt. Hát velem pont ez történt a múlt héten. Szerdán kiderült, hogy mi az oka a folyamatos fáradtságomnak és a magas pulzusomnak: a dolog neve Hipertireózis, köznapi nevén pajzsmirigytúlműködés. Már 2000 óta, évről-évre visszatérő vendég. Ez most az 5. köröm. A 4. után azt gondoltam, hogy az volt az utolsó, amikor tavaly januárban letettem a gyógyszert. Tünetei: fogyás, magas pulzus, teljesítménycsökkenés, fáradtság, remegés, kapkodás, felgyorsult anyagcsere, szemkidülledés. Na, hát nekem megvolt mind az utolsó kivételével. És hogy miért fáj most ez ennyire? Egy olyan embernek, akinek mindene a sport, nehéz megemésztenie, hogy nem megy.   Mintha az elmúlt év meg sem történt volna... Most szép lassan kezdem elölről...  

A kezdetek

Finale 2003. A fejem magáért beszél.

Finale 2003 

Ha azt gondoljátok, hogy -persze neki könnyű, biztos mindig jók a vércukrai, így könnyű normálisnak tűnő életet élni-akkor tévedtek. Az az igazság, hogy folyamatosan küzdöttem a saját vércukrommal, hogy legalább a jó értékek közelében legyenek. Most ezt már-már sikerült megvalósítani, Pedronak köszönhetően, de egy évvel ezelőttig ez nem így volt. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy autót vezetsz, és amikor kisodródik jobbra, akkor te visszarántod balra,  de akkor meg arra sodródik ki, vissza jobbra és így tovább. Most már enyhe hullámmozgást produkálok, közel az egyeneshez. :-) 

Nyolc éve  amikor elkezdtem mászni, nem voltam a legjobb formában. Plusz hat kiló, siralmas állóképesség, semmi erő, szar anyagcsere (szőkített haj, lakkozott köröm). Amikor tesómmal és Andorral (ex) :-) először bementünk a falhoz, nem nagyon fogott meg a dolog. Inkább dobálgattam a kosárlabdával, amíg a fiúk másztak. Két hét telt el így, aztán egyszer csak minden megváltozott, olyan érzés, mint amikor szerelmes leszel. Rájöttem, hogy ezt akarom csinálni, fejlődni stb. Akkor még egyszer sem tudtam felhúzni magam. Tériszonyom is volt  egy kissé. Nem voltam tehetséges sem egyáltalán. Minden kis fejlődésért iszonyatosan meg kellett küzdenem. Aztán amikor kimentünk először sziklára, az tette véglegessé a szenvedélyemet a sport iránt. Kezdetben még az is nehézséget okozott, hogy egyáltalán feljussak a sziklához. Volt hogy többször is meg kellett állni egy 30 perces felmenetnél, mert nem bírtam a tempót (ami nem volt erős). 

A fejlődés nagyon lassan indult meg. Elkezdtem futni, rendszeresen bejárni a falhoz, Petivel minden hétvégén jártunk sziklára, elkezdődött a sátrazós időszak, a több napos mászásokkal, Dolomitok 1 hét stb. Aztán minden nyáron ez lett a cél. Elkezdtünk együtt nagyfalazni. Az állóképességem szép fokozatosan javult. Nem adtam fel. Egyre többet tudtam húzódzkodni, egyre nehezebb sziklafalakon sikerült feljutnom. Először felsőbiztosítással, majd előre is. Ez kb 3-4 év kemény munkája volt. Majd újabb 3-4 év, amíg az előremászásban és a futásban is továbbfejlődtem. Most már 10 km nem okoz gondot. :-) Régen 4 km se ment. Szóval azt akarom ezzel bizonyítani, hogy van ami megéri a küzdést. Egy-egy mászótúra olyan komplex élményt ad, hogy hihetetlen. Ott vagy a természetben, egész nap mozogsz, néha a határodon, feljutsz a csúcsra, gyönyörű kilátás, aztán este az evések, beszélgetések....Mindamellett, hogy fizikailag rengeteget fejlődtem, emellett ott vannak a lelki tényezők is: kitartás, hidegvér, küzdőszellem, problémamegoldás stb. Ezt mind a mászásnak köszönhetem. Tényleg újjászülettem, amikor letettem a voksomat emellett a sport mellett. Életem legjobb döntése volt.  :-) 

Most nézzük a diabétszes vonatkozásait a dolognak. A fejlődés nem feltétlenül hozta meg a jó cukrokat. A mozgás az mindig hipóval járt együtt. Sokszor előfordult, hogy felmeneteknél, futásnál, hosszú mászásoknál lement a vércukrom. Aztán persze meg jött a Somogyi effektus: minden hipoglikémiát, magas vércukor követ. Ezt  a mozgás természetes velejárójának tartottam. Már tudtam a dolgomat meg Peti is, a szőlőcukor mindig kéznél volt ilyenkor. Mióta Pedro van nekem, ez is másképp van. Már nem feltétlenül jár együtt a mozgással a hipó és a Somogyi. Okos kis gépezet! Most kb 12 egységgel kevesebb inzulint használok el, mint azelőtt, ami nem kevés. Ennek egyenes következménye, hogy fogytam 4 kilót. :-) és így a fejlődés is gyorsabb ütemű lett. Most már tudom, hogy milyen érzés lehet egészségesnek lenni. Jó érzés! Régen nem gondoltam, hogy a közérzetem nem olyan mint másoké. Ezt csak most tudom. 

A lenti képek ennek az útnak (4.) a tetején készültek.

2009 Aosta

Aosta, Peti érkezik az utolsó kötélhosszban

Aosta

A hipoglikémia természetéről

Hipoglikémiának azt az állapotot nevezzük, amikor a vércukorszint a normális érték alsó határa alatt van (3,0 mmol/l alatti érték). Többnyire cukorbetegnél fordul elő, de egyébként egészséges embernél is jelentkezhet.

Aki jól ismer, már biztos látott legalább egyszer ebben az állapotban. Én csak belülről ismerem ezt az élményt. De azt tudom, hogy kívülről elég ijesztő látvány, ahogy a delikvens a semmibe fókuszál, látni lehet, hogy nem teljesen ebben a világban van. Hát belülről is pont ilyen. 
Hogy miért írok most itt a hipóról? Azért, mert van bennem egy pár hipós álom, amit szeretnék kiírni magamból. Amikor hipózol, mi már csak így hívjuk magunk között, akkor nem ebben a világban vagy. Annyira nem, hogy elfogadod valósnak annak a világnak a szabályait. Azt tartod realitásnak egészen addig, amíg valaki cukrot nem tölt beléd, és szép lassan leomlanak annak a másik világnak a szabályai, és újra visszakerülsz a közös valóságba. Ez így elég elvontnak hangzik, de megpróbálom szavakba önteni. Nem könnyű feladat. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy narkós a legdurvább látomásait próbálná elmesélni. 
Nekem 3  nagyon emlékezetes hipós látomásom volt. Mindegyikben közös, hogy alvás közben csúsztam bele a hipoglikémia csapdájába, hosszú ideig voltam benne és mindig más ébresztett fel, és mentett meg, mert már magam nem tudtam volna visszahozni. Közös még bennük, hogy egy megmagyarázhatatlan ,borzasztó, ősfélelem és szorongás kísérte ezeket az látomásokat. (Kedves Olvasó! ezen a ponton ne riadj meg! Hisz tudjuk,hogy a vége jó a történetnek. :-))


1. Az első látomást, még gyerekként éltem át. 8, 10 éves lehettem, amikor először jártam mélyen a hipó barlangjában. Az álom lényege a következő: én egy hajszálvékony tűzfal előtt állok. A tűzhártya helyesebb kifejezés (nem összekeverendő a szűzhártyával :-)) Milliméter vékony, függőlegesen helyezkedett el előttem. Éreztem, hogy nekem át kell mennem ezen a hártyán, de tudtam, hogy ez borzasztó fájdalommal fog járni. Iszonyú rettegés töltött el, viszont a késztetés is egyre sürgetőbb volt. Mintha a maradni és a menni egyszerre rohanna meg iszonyú intenzitással. Szerencsére az álom véget ért, mielőtt át kellett volna mennem a hártya túloldalára. Miután felkeltem sokáig sírtam...A félelem emléke még azóta is éles, viszont ma már inkább érdeklődéssel és kíváncsisággal szemlélem.


2. A második álom 22 éves koromban történt meg velem. Szintén éjszaka sikerült  levarázsolni a cukromat. A helyen ahol voltam,töménytelen mennyiségű ember volt összezsúfolva kisebb kupacokban, vagy sorokban. A sorok között épp annyi hely volt, hogy egy ember el tudott férni. Viszont rajtam kívül senki nem tudott mozogni. Én próbáltam rohanni a sorok között, de nagyon szűk volt a hely...
Miután magamhoz tértem, úgy éreztem mintha olyat láttam volna, amit nem lenne szabad. Ez volt a legrosszabb.


3. A harmadik látomás visszatérő. Többször voltam már benne. Ez nem egy történet. A szerkezete olyan, ami  nagyon jellegzetes és  többször ismétlődött már. És ezt a legnehezebb elmesélni. Először egy sátrazás alkalmával éltem át. Olyan volt az egész, mintha egy hatalmas gépezet belsejében vagy központjában lennénk. A rendszer magjában különböző létsíkokat cipzároztunk rá a gépezetre, ami az egész világot mozgatta. A cipzár séma valószínűleg a sátrazás miatt alakult ki. Szóval az a lényeg, hogy nagyon nagy felelősség volt rajtunk, mert ha valamit rossz helyre cipzáraztunk volna, akkor valami nagy szörnyűség történt volna. Amikor Peti lehúzta a sátor cipzárját, akkor rákiabáltam, hogy nehogy visszahúzza, mert valami óriási baj történik. Akkor kezdett gyanakodni, hogy baj van. :-) Máskor azt képzeltem, hogy egy világhálózatú rendszert építenek ki, ami csak akkor működik, ha mindenki csatlakozik. Én túl korán csatlakoztam, amikor a rendszer még nem működött rendesen. Mindig meg-megakadt. Vissza már nem lehetett csinálni a dolgot. Az érzés a következő: egy állandóan épülő iszonyú bonyolult rendszer része vagy, ami megakadt, nem működik és te ott vagy beszorítva és nem tudsz mozdulni egy tapodtat sem. Iszonyú megkönnyebbülés volt, amikor felébredtem és rájöttem, hogy mégsem ez a valóság.


A képet azért választottam, mert amikor vége a rosszullétnek, olyan, mintha spirál alakban úsznék fel egy tó aljáról a felszínre. a spirál mozgás egyre gyorsul, majd amikor megáll, már magamnál vagyok. :-)


Fú. Megkönnyebbültem. Ha idáig eljutottál, azt jelenti, hogy túl vagy a nehezén. Szerencsére már egy ideje nem volt ilyen élményem. Mióta Pedro vigyáz rám...(Pedro az inzulinpumpám neve.) 
Remélem nem ijesztek el senkit. Nem ez volt a célom. Inkább mint érdekességet osztottam meg veletek. Kíváncsi lennék, hogy vajon más cukorbeteg is tapasztal ilyeneket,vagy ez csak az én kiváltságom. Ha igen, vagy ha nem, kérlek jelezzétek! :-)

Intró

Én és a Diabetes!

A nevem Enyedi Nóra, idén ünnepeltem a 31. szülinapomat. Már 24 éve

vagyok 1-es típusú cukorbeteg. Igazság szerint ezt a kifejezést nem szeretem,

mert azt sugallja, hogy beteg vagyok. Ami azt illeti, soha nem éreztem magam

betegnek a rossz pillanatok ellenére sem. Voltak olyanok is. Ezt igazából annak köszönhetem, hogy

természetemből és alkatomból adódóan, szenvedélyesen szeretem a sportokat.

Már általános iskola 7. osztályától kezdve benne voltam az iskolai kosárlabda

csapatban, később a gimiben pedig már egy NB2-es csapatban játszottam.

Ez azt jelentette, hogy minden nap volt edzésünk. 

Az igazi fordulópont az volt az életemben, amikor 24 éves koromban elkezdtem mászni.

Azóta ez a sport lett a szenvedélyem. Mindent megteszek azért, hogy jobb

legyek. 7 év kemény munkája van abban, hogy eljutottam egy olyan szintre,

amivel már én is elégedett vagyok. :-) (alpesi utak, sportmászás) A mászás mellett

futok, kondizom, biciklizem, súlyzózom.

Nagyon sok mindent köszönhetek a sportnak: azt hogy megtanultam

küzdeni, sokkal kitartóbbá váltam. Tényleg hiszem, hogy semmi sem

lehetetlen, ha az ember igazán akarja. Úgyhogy aki a Diabéteszére hivatkozik, hogy kibújjon a

mozgás alól, azt küldjétek hozzám! 

Az az érdekes, hogy amikor valakivel megismerkedem, kétszer szokott

meglepődni. Először, amikor megtudja az életkoromat. Másodszor amikor

kiderül, hogy diabéteszes vagyok. Ennek mindig örülök, és persze nagyon

jólesik, hogy egy 24 éves Diabetes ellenére, egy 25 éves egészséges nőnek

látnak, aki ugyanúgy tud teljesíteni a sportokban, mint az egészséges sporttársai.

Mindezt annak köszönhetem, hogy kicsi koromtól kezdve nem hittem el, hogy

beteg vagyok és csakazértis meg akartam mutatni, hogy én is ugyanannyit

tudok, mint bárki más. Sőt… Úgyhogy mindenkinek azt üzenem: A lehetetlen

nem létezik!

Leventének és Tündinek köszi az ötletet, amit a múltkori sörözés alkalmával ültettek el a fejemben. :-)