Félelem és reszketés Szász-Svájcban

A homokkőről ezidáig már sok dolgot halottam ismerősöktől, barátoktól: gyönyörű sziklaformák, mesébe illő tornyok, jó tapadás DE horror biztosítás. Ez a szikla anyagából, sűrűségéből adódik, hiszen ez a legpuhább  sziklafajta, amelyen lehet mászni, csak más eszközökkel lehet megoldani a biztosítást, mint keményebb testvérei esetében. Semmi olyan dolgot nem szabad alkalmazni, ami "megsértheti", deformálhatja a sziklafelszínt. Éppen ezért az ékek és a friendek kilőve a lehetséges biztosítóeszközök palettájáról, mivel egy esésnél a bekövetkező terhelés hatására nemcsak a szikla sérülne, hanem az illető is , aki botor módon friendet rakott be, hiszen valószínűleg a friend és a szikla találkozásánál a szikla engedne az erőhatásnak. Maradék lehetőségek: csomóékek, kötélgyűrűk. Fix biztosítási pontra csak 6 -os fokozat felett számítson az ember, de arra is 15-20 m-ként. Nyilván ez adja meg az egésznek a varázsát is. Nagyon szigorú mászóetika alakult ki, amit itt be is tartanak: nincs felsőzés, no zia, csak a kijelölt tornyokon lehet mászni stb. Ezzel az előfeltevéssel indultunk neki a közel 10 napos tavaszi mászótúránknak Freiberg-be, ahol Petinek fix szállása volt a munkája kapcsán. Adta magát a lehetőség.

 Az első torony tetején

Ez is az csak alulról

Csütörtök este munka után indultunk, így péntek reggel egy kis autópálya melletti kocsiban alvás után, a Bad Schandau nevű festői városka melletti mászóhelyen találtuk magunkat. (Azért a valóságban ez sokkal fárasztóbb volt.) Óriási területen helyezkednek el ezek a homokkőtornyok mindenfelé az erdőben. Parkolóhely hiányában egyre beljebb mentünk az úton, amíg találtunk egy helyet a kocsikának. (Nem volt könnyű, már az idegbaj kerülgetett bennünket, főleg mikor egy kinézett parkolóhely felé kormányoztuk a kocsit, erre egy NÉMET fickó futásnak eredt és a testével lefoglalta azt egyetlen helyet, majd karba tett kézzel, és kaján vigyorral az arcunkba nevetett.) Kinéztünk  közelben egy mászószektort. Az első benyomás nagyon pazar volt, aztán ahogy jobba szemügyre vettük a falat, láttuk a nittek, szegek hiányát, és szembesültünk a helyzettel, amit már tudtunk, de élőben mégiscsak  más. Kulmináltunk egy sort a fal alatt, nyálunkat csorgatva, mint árva gyerek a édesség bolt kirakatában. Aztán a helyi arcok útbaigazítottak bennünket néhány kevésbé horror, és mászható szektor felé. Másnapra ajánlottak az Elba másik oldalára eső helyet, amihez persze nem volt kallerünk. (Nagyon kedvesek voltak egyébként.) Sikerült is egy utat (4-es) megmásznunk, ezzel megelégedve vettük az irányt a szállás felé, ami azért még jó 1,5 óra távolságra volt.

Másnap egy sportmászóhelyet néztünk meg, mondván egy kicsit azér mán fáradjunk már el karilag is, ugye? Hát nem? De.. Petinek volt már egy sportmászó kallere a területről, úgyhogy kinéztünk egy helyet Glasshütte mellett.

Német kisváros

Sportmászóhely Glasshütte mellett

 Andezites jellegű kőzet, valójában serpentin, itt szintén tiltott a zia használata, de mivel a serpentin keményebb anyag, ezek már nittes falak voltak. Találtunk egy jó kis szektort, ahol szép utakat találtunk, tetejükön kis áthajlással. Mászás közben könnyebbültem meg, hogy mégsem olyan, mint az andezit.:-) Itt elnézést az andezitkedvelőktől. Még aznap este Drezdában beszereztünk egy kallert a jó kis területhez, amit az arcok ajánlottak Bielethal, Rosenthal. 

 Bielethal

4-es nehézségű torony. Ezt sikerült nekünk is..

Másnap arra vettük az irányt. Hát nem kellett csalódnunk. Első látásra beleszerettünk a helybe. Mesebeli tornyok mindenfelé, gyönyörű formavilággal. A biztosítás amennyiben homokkőről van szó, mindenhol ugyanaz, szóval felkötöttük a pszichés gatyánkat  (elsősorban Peti) és nekiláttunk.  Aznap 4 utat sikerült másznunk 3-as 4-es fokozatokban. Mindegyik útnak a vége egy kis áthajlással végződött, és csomóékekkel és kötélgyűrűvel biztosította magát Peti abban a 2-ben amiben lehetett, a másik kettő, lehetőségek híján szólózás volt.

 Peti szólózik 

Nóri szólózik

Peti egy gyönyörű torony tetején

Nagyon jó érzés volt kimászni a tornyok tetejére a csúcskönyvhöz és az óriási karikához. Gyönyörű mozgásformát tesz ehetővé az a kőzet. Estére úgy éreztem, mintha egy 10 kötélhosszas utat másztunk volna 6-os nehézségben. Baromira kell koncentrálni.

A rákövetkező héten sajnos bejött egy front, meg Petinek délelőttönként volt dolga a freibergi egyetemen, szóval amikor délutánonként az eső megengedte, 3- 4 órákra ellógtunk mászni egy Freiberg melletti sportmászóhelyre. A kőzet itt is serpentin volt. Ezek az alkalmak épp annyira voltak elegek, hogy átmozgassuk magunkat. A sok kicsi sokra megy tipikus esete, hiszen minden nap sikerült azért egy kicsit  mászni. És még egy dolgot meg kell hogy említsek ezen a héten, ami meghatározta az estéinket a sörön (25 g CH) és a Döner-en meg a Dürümön kívül: a Royal Wedding...Angol nyelvű csatorna ugyanis csak a CNN meg a BBC volt fogható.

Bielethalban még kétszer voltunk, sajnos az első alkalommal egy út után (az én utam :-))elkezdett esni az eső, és úgy eláztak a falak, hogy még másnap sem tudtunk mászni. Az utolsó lehetőség vasárnap, az utazás napján kínálkozott, ezért jó korán indultunk, hogy legalább 14:00-ig valamit sikerüljön mocorogni a falakon. Aznap még 3 csúcskönyvbe írtuk bele a nevünket, nagyon emlékezetes pszichépróbáló mászások után. 

 A 2. előremászásom 4-esért

 Peti a torony tetején

Peti elszántan készül az utolsó napi bevetésre

Nekem elég nehezen sikerült feldolgoznom, hogy az utak többsége mászhatatlan volt számunkra, de nem a nehézség, hanem a biztosítópontok hiánya miatt. Ahhoz hogy valaki ott egy 6-os útba be merjen szállni, vagy oda kell születni, vagy nagyobb tapasztalattal kell rendelkezni homokkős mászás területén. Láttunk helyi gyerekeket, öregeket úgy felmenni ilyen utakon, hogy miközben néztem kész voltam. 

Helyi erők egy 5-ösben

 Egy csúcskönyv belső borítója

Én egy torony tetején, hősi beállításban

Úgy kell elindulni egy 7-es útban, hogy arra kell számítanod, hogy az első biztosítási lehetőség akár 15, 20 m-en is lehet, akár 1 pont egy 30 m-es tornyon. Egy rosszul kivitelezett mozdulat és vége.(Láttunk is egy emléktáblát egy 7+-os út aljában.) Mindenesetre nagyon örülök, hogy lehetőségem nyílt, ezt is megtapasztalni, és ismét szembesülni azzal, hogy mekkora kis pontok vagyunk, és menyire el vagyunk kényeztetve mi, akik nittelt utakat mászunk. És most már hálás vagyok a friend és az ék kitalálójának is! Biztos, hogy ezek után jobban fogok bízni ezekben az eszközökben. 

És még aztat szeretném elmondani, hogy éljen a zifjú pár! :-)