Mostanában csak az emlékekből táplálkozom. Hála Istennek abból van sok, és nem is akármilyenek. Most szükség is van rájuk, hogy az ember kibírja a nehéz időszakokat. Lassan mászok ki a gödörből...De mindig egy kicsit feljebb jutok. Arra gondoltam, hogy írok egy pár szót a mászás egyik, általam igen kedvelt válfajáról a nagyfalazásról.
Mint azt már ti is biztos észrevettétek, szegény kis országunk nem igazán bővelkedik sziklafalakban, magas hegyekben, (kicsikben se nagyon). A leghosszabb sziklamászó út (Hanomág, 6) hazánkban Dédesen található, mindösszesen 60 m körüli magasságával. Egyébként gyönyörű út.
Ha hazánkfia hosszú sziklamászó utat szeretne mászni, (márpedig szeretne) mindenképpen át kell lépnie az országhatárt. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy milyen irányba teszi ezt, előbb-utóbb magas hegyekbe ütközik az ember: Tátra, Raxi Alpok, Dolomitok, Berger, Király hegység, Bihar, Paklenica.
Hát nem véletlenül ezeket említettem meg, ezeken a helyeken volt szerencsém mászni. Mindegyik hely, más stílus: dolomit, gránit, reibungos, izmozós, clean, jól biztosított, fosatós, alpesi stílusú stb. Fantasztikus érzés, mikor reggel beszállsz egy hosszú útba, és egész nap mászol, lassan araszolva fölfelé a csúcsig. Ilyenkor érzem azt, hogy igazán élek. És ezek nem nagy szavak. A csúcson fotózkodás, csoki, majd jön az ereszkedés, ami majdnem olyan fárasztó tud lenni, mint maga a mászás. Hihetetlenül komplex élmény: koncentráció, táj, kitartás, öröm, bátorság, adrenalin, "szólózás", kőhullás, clean szakaszok, boldogság és teljes megelégedettség, majd végül fáradtság, izomláz, kaja, sör, bor, beszélgetések.
Cukorbetegként talán ez a legkockázatosabb, hiszen ha véletlenül a falban lennék rosszul, az akár mindkettőnk végét jelenthetné. Kisebb hipóim már voltak nagyfalazás, előmászás közben, de mikor felértem a standba, rögtön nyomattam szőlőcukrot és minden ok volt megint. Ezért külön köszönet Petinek, hogy ezt az extra kockázatot vállalja velem. Egyébként mindent amit tudok, tőle tanultam. :-) Nagyon tapasztalt és megbízható társ.
Mászás közben most már arra is figyelnem kell, hogy hová teszem Pedrót, hiszen egy-egy esésnél baja is eshet, ha rossz helyen van. Megtaláltam neki a tökéletes helyet (melltartó két cici között) :-), így ha esek van neki csillapítás. Mindig van nálam szőlőcukor is zsebben, hipó esetére. Ja és a víz. Számomra az egyik legfontosabb dolog. Víz nélkül végem van. Már maga a tudat, hogy kevés víz van nálunk kiborít. A többiek ezt vízparának nevezik és valószínűleg igazuk is van. Már az első mászóévemtől kezdve nagyfalazunk Petivel, az változott hogy próbálunk egyre nehezebb, hosszabb utakat kinézni. Persze ez még mindig semmi. De a mi szintünkhöz képest nagy fejlődés.
És most beszéljenek helyettem a képek, a teljesség igénye nélkül, az elmúlt pár évből.
Mint azt már ti is biztos észrevettétek, szegény kis országunk nem igazán bővelkedik sziklafalakban, magas hegyekben, (kicsikben se nagyon). A leghosszabb sziklamászó út (Hanomág, 6) hazánkban Dédesen található, mindösszesen 60 m körüli magasságával. Egyébként gyönyörű út.
Ha hazánkfia hosszú sziklamászó utat szeretne mászni, (márpedig szeretne) mindenképpen át kell lépnie az országhatárt. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy milyen irányba teszi ezt, előbb-utóbb magas hegyekbe ütközik az ember: Tátra, Raxi Alpok, Dolomitok, Berger, Király hegység, Bihar, Paklenica.
Hát nem véletlenül ezeket említettem meg, ezeken a helyeken volt szerencsém mászni. Mindegyik hely, más stílus: dolomit, gránit, reibungos, izmozós, clean, jól biztosított, fosatós, alpesi stílusú stb. Fantasztikus érzés, mikor reggel beszállsz egy hosszú útba, és egész nap mászol, lassan araszolva fölfelé a csúcsig. Ilyenkor érzem azt, hogy igazán élek. És ezek nem nagy szavak. A csúcson fotózkodás, csoki, majd jön az ereszkedés, ami majdnem olyan fárasztó tud lenni, mint maga a mászás. Hihetetlenül komplex élmény: koncentráció, táj, kitartás, öröm, bátorság, adrenalin, "szólózás", kőhullás, clean szakaszok, boldogság és teljes megelégedettség, majd végül fáradtság, izomláz, kaja, sör, bor, beszélgetések.
Cukorbetegként talán ez a legkockázatosabb, hiszen ha véletlenül a falban lennék rosszul, az akár mindkettőnk végét jelenthetné. Kisebb hipóim már voltak nagyfalazás, előmászás közben, de mikor felértem a standba, rögtön nyomattam szőlőcukrot és minden ok volt megint. Ezért külön köszönet Petinek, hogy ezt az extra kockázatot vállalja velem. Egyébként mindent amit tudok, tőle tanultam. :-) Nagyon tapasztalt és megbízható társ.
Mászás közben most már arra is figyelnem kell, hogy hová teszem Pedrót, hiszen egy-egy esésnél baja is eshet, ha rossz helyen van. Megtaláltam neki a tökéletes helyet (melltartó két cici között) :-), így ha esek van neki csillapítás. Mindig van nálam szőlőcukor is zsebben, hipó esetére. Ja és a víz. Számomra az egyik legfontosabb dolog. Víz nélkül végem van. Már maga a tudat, hogy kevés víz van nálunk kiborít. A többiek ezt vízparának nevezik és valószínűleg igazuk is van. Már az első mászóévemtől kezdve nagyfalazunk Petivel, az változott hogy próbálunk egyre nehezebb, hosszabb utakat kinézni. Persze ez még mindig semmi. De a mi szintünkhöz képest nagy fejlődés.
És most beszéljenek helyettem a képek, a teljesség igénye nélkül, az elmúlt pár évből.
