A kezdetek

Finale 2003. A fejem magáért beszél.

Finale 2003 

Ha azt gondoljátok, hogy -persze neki könnyű, biztos mindig jók a vércukrai, így könnyű normálisnak tűnő életet élni-akkor tévedtek. Az az igazság, hogy folyamatosan küzdöttem a saját vércukrommal, hogy legalább a jó értékek közelében legyenek. Most ezt már-már sikerült megvalósítani, Pedronak köszönhetően, de egy évvel ezelőttig ez nem így volt. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy autót vezetsz, és amikor kisodródik jobbra, akkor te visszarántod balra,  de akkor meg arra sodródik ki, vissza jobbra és így tovább. Most már enyhe hullámmozgást produkálok, közel az egyeneshez. :-) 

Nyolc éve  amikor elkezdtem mászni, nem voltam a legjobb formában. Plusz hat kiló, siralmas állóképesség, semmi erő, szar anyagcsere (szőkített haj, lakkozott köröm). Amikor tesómmal és Andorral (ex) :-) először bementünk a falhoz, nem nagyon fogott meg a dolog. Inkább dobálgattam a kosárlabdával, amíg a fiúk másztak. Két hét telt el így, aztán egyszer csak minden megváltozott, olyan érzés, mint amikor szerelmes leszel. Rájöttem, hogy ezt akarom csinálni, fejlődni stb. Akkor még egyszer sem tudtam felhúzni magam. Tériszonyom is volt  egy kissé. Nem voltam tehetséges sem egyáltalán. Minden kis fejlődésért iszonyatosan meg kellett küzdenem. Aztán amikor kimentünk először sziklára, az tette véglegessé a szenvedélyemet a sport iránt. Kezdetben még az is nehézséget okozott, hogy egyáltalán feljussak a sziklához. Volt hogy többször is meg kellett állni egy 30 perces felmenetnél, mert nem bírtam a tempót (ami nem volt erős). 

A fejlődés nagyon lassan indult meg. Elkezdtem futni, rendszeresen bejárni a falhoz, Petivel minden hétvégén jártunk sziklára, elkezdődött a sátrazós időszak, a több napos mászásokkal, Dolomitok 1 hét stb. Aztán minden nyáron ez lett a cél. Elkezdtünk együtt nagyfalazni. Az állóképességem szép fokozatosan javult. Nem adtam fel. Egyre többet tudtam húzódzkodni, egyre nehezebb sziklafalakon sikerült feljutnom. Először felsőbiztosítással, majd előre is. Ez kb 3-4 év kemény munkája volt. Majd újabb 3-4 év, amíg az előremászásban és a futásban is továbbfejlődtem. Most már 10 km nem okoz gondot. :-) Régen 4 km se ment. Szóval azt akarom ezzel bizonyítani, hogy van ami megéri a küzdést. Egy-egy mászótúra olyan komplex élményt ad, hogy hihetetlen. Ott vagy a természetben, egész nap mozogsz, néha a határodon, feljutsz a csúcsra, gyönyörű kilátás, aztán este az evések, beszélgetések....Mindamellett, hogy fizikailag rengeteget fejlődtem, emellett ott vannak a lelki tényezők is: kitartás, hidegvér, küzdőszellem, problémamegoldás stb. Ezt mind a mászásnak köszönhetem. Tényleg újjászülettem, amikor letettem a voksomat emellett a sport mellett. Életem legjobb döntése volt.  :-) 

Most nézzük a diabétszes vonatkozásait a dolognak. A fejlődés nem feltétlenül hozta meg a jó cukrokat. A mozgás az mindig hipóval járt együtt. Sokszor előfordult, hogy felmeneteknél, futásnál, hosszú mászásoknál lement a vércukrom. Aztán persze meg jött a Somogyi effektus: minden hipoglikémiát, magas vércukor követ. Ezt  a mozgás természetes velejárójának tartottam. Már tudtam a dolgomat meg Peti is, a szőlőcukor mindig kéznél volt ilyenkor. Mióta Pedro van nekem, ez is másképp van. Már nem feltétlenül jár együtt a mozgással a hipó és a Somogyi. Okos kis gépezet! Most kb 12 egységgel kevesebb inzulint használok el, mint azelőtt, ami nem kevés. Ennek egyenes következménye, hogy fogytam 4 kilót. :-) és így a fejlődés is gyorsabb ütemű lett. Most már tudom, hogy milyen érzés lehet egészségesnek lenni. Jó érzés! Régen nem gondoltam, hogy a közérzetem nem olyan mint másoké. Ezt csak most tudom. 

A lenti képek ennek az útnak (4.) a tetején készültek.

2009 Aosta

Aosta, Peti érkezik az utolsó kötélhosszban

Aosta