Egy álom

Általában nem szoktam álmodni. Ha igen, akkor az álmaim többsége hagyományosnak mondható. Egy álom van, ami magasan kiemelkedik az összes többi közül. A nyaralás alatt hasított belém az emléke. Nagyon sok időt töltöttem a gondolataimmal a felmenetek és a mászás közben. Jó a saját gondolataimmal lenni. Egész megbarátkoztam már velük. A hosszú futásokat is valószínűleg ezért szeretem. Szóval bevillant ez az álom, egyébként már elég régen álmodtam, de minden egyes képkockára világosan emlékszem. Többek között ezért is különbözik annyira a többitől. Iszonyúan élesek voltak a képek, szinte ijesztően valószerű. Babits, Gólyakalifa című regénye jutott eszembe, amelynek főszereplője álmában egy másik életet élt. Minden elalváskor egy másik életben ébredt, ami gyökeresen az ellentéte volt a sajátjának. Annyira valóságos, hogy egy idő után, már nem tudta eldönteni, hogy melyik a valóság és melyik az álom. A regényben a főhős úgy próbált kiutat találni, hogy az álombéli önmaga öngyilkos lett, de vagy és, a "valós" életben is meghalt. Miután felébredtem ebből az álomból valamiért ez a regény villant be.

Egy kolostor udvarán voltam. Szeptember vége volt a hajnali órákban. Ezt biztosan tudom. Az udvar közepén egy hatalmas fa kád, mint a régi filmekben, olyan amiben több ember is elfér. Mellette egy óriási tölgyfa. Nem voltam egyedül. Többen is  voltunk a kád körül, szerzetesek vagy szolgák, nem tudom, ez nem is lényeges. 

A lényeg a feladat volt, amit el kellett végeznünk. A kádban 3 fej nélküli ember volt. És a csavar most jön, nem halottak, hanem igenis eleven, fej nélküli emberek. A mi feldatunk az volt, hogy ezeket betegeket kellett fürdetnünk. 

Egy dologra kellett csak nagyon odafigyelni, nehogy véletlenül a víz alá merüljenek, mert akkor a víz beáramlik a nyitott légcsőn keresztül a tüdejükbe. Szertartásosan végeztük a fürdetést. A pára gomolygott a kád fölött, a hajnali fényben. 

Egyszer azonban figyelmetlenségből az egyik "beteg" véletlenül belecsúszott a vízbe. Ami ezután történt, mind egy pillanatba sűrűsödött össze. Szóval ebben a pillanatban olyan hangot adott, mint a Gyűrűk ura c. filmben a nazgulok. A félelem és a rettenet keveréke öntött el. Ezzel párhuzamosan megszólalt a kolostorban a harang (dong-dong-dong) és mintha nagylátószöget kapott volna hirtelen a film, távolról láttam az egész képet egy pillanatra. És minden olyan éles volt: a hajnali kolostorudvar, a pára, és a hang. 

Itt ébredtem fel levegő után kapkodva. A fejemben még visszhangzott a harang egy darabig. Kellett 10 perc, amíg helyreraktam magam. Sokáig nem tudtam hová tenni az egészet. Most sem nagyon. Mindenesetre örökre beleégett az agyamba, örök kérdés marad. Ilyenek is kellenek. Nincs válasz mindenre...