Újra-újrakezdés

Üdvözlet újra kedves olvasó. Ne haragudj, hogy elhanyagoltalak. Ez egy ilyen műfaj. Mármint szülőnek lenni. Egy éve, hogy Marci velünk van (a kinti világban is), hosszú, gyönyörű, nehéz, kihívásokkal teli egy év volt. Most nem kanyarodok el abba az irányba, hogy mennyire csodálatos, létezésem lényege és értelme ez a kis lurkó, mert az messzire vinne, és ez itt elvileg egy sportos blog. :D

Szóval Marci születése után, kb. a 2. hónaptól foglalkoztatott a gondolat, hogy megint el kellene kezdeni valamiféle sporttevékenységet, aztán ezt még egy hónapig forgattam magamban, majd a 3. hónapos szülinapon futócipőt ragadtam. Kicsit tartottam az első futástól. Olyan dolgokat hallottam újrakezdő anyukáktól, hogy a belső szervek nem biztos, hogy visszatalálnak a helyükre még itt az elején, és olyan érzés lehet, mintha lampionok módjára lengedeznének az emberben. Aztán féltem attól is, hogy a császáros sebem is érzékeny lesz, fájni fog. Harmadrészt a 10 hónap kihagyás, és az edzetlenség aggasztott. Szerencsére ezek közül csak az utolsó jött be. De az nagyon. Az első pár futás alkalmával úgy éreztem, mintha még soha nem futottam volna. Az 5 km, 7-es tempóban, 180 feletti pulzussal olyan volt, mint annó a maratonom utolsó 5 kilije. az izomláz is pont olyan volt utána. Na, gondoltam, most akkor megint jó messziről kell  majd kezdeni a visszatérést. December közepétől nagyjából heti 3-4 alkalommal sikerült eljutnom futni 5-6-7 kiliket. Szép lassan elkezdtem gyorsulgatni, de a 6 perc/km-es határt sehogy sem sikerült átlépni. Hihetetlennek tűnt, hogy én valaha ebben a tempóban lefutottam egy maratont, most meg 6 km-t sem bírok. A lelkesedés töretlen maradt, gazdagabbak lettünk egy futóbabakocsival is, viszont egyre nehezebb volt rávennem magam a futásokra, nagyon fáradt voltam, amit a nem alvások és a szoptatás számlájára írtam. A pulzusom nemhogy javult volna, rosszabb lett. Nem értettem, hogy miért nem javulnak az eredményeim, miért nem gyorsulok, miért  olyan bitang magas a pulzusom. Aztán kiderült, hogy a kialvatlanság csak az egyik tényező a dologban, ugyanis visszatért nem várt kísérőm a pajzsmirigy túlműködés újra. Bumm. Két nagyon vacak hónap következett, mindenféle nyavalyákkal, iszonyú kimerültséggel, extra pulzusokkal, örültem hogy élek, és egyáltalán Marcit tudom rendezni (segítséggel). 

Aztán szépen lassan, ahogy lenni szokott, visszarendeződtem. Két hónappal azután, hogy kiderült a turpisság, a hormonjaim kezdtek visszatérni a helyükre, ez kb. augusztus eleje lehetett, úgy gondoltam megkockáztatok egy laza kocogást, szigorú pulzuskontrollal. És ekkor következett a csoda. 160 fölé nem ment a pulzosom. 140-160 közötti átlagokat futok azóta is, ami hihetetlen. Bár a tempó még mindig lassú (6,5 perc/km), legalább már látom a fényt az alagút végén. Hatalmas megkönnyebbülés! Nem is célom most a gyorsulás, örülök, hogy ebben a zónában tudom tartani a pulzust, aztán ha idővel jön a sebességnövekedés, annak csak örülni fogok. Több dolgot is tanultam az utóbbi hónapokból, de talán a legfontosabb, hogy el kell engedni dolgokat, és hogy néha be kell húzni a kéziféket. Ha nem jön össze a futás, akkor nem jön össze. Ha a testem jelez, hogy most ne, akkor azt szeretettel és tisztelettel tudomásul veszem, és nem erőszakolom bele egy számára rossz helyzetbe. Ha pedig sikerül összehozni egy jó edzést, akkor hálás vagyok. Gyakorlom az elvárások nélküli életet. Nem könnyű, de ráéreztem most az ízére. Ez nem éppen egy versenyfelkészülős szemlélet, ami eddig nagyon közel állt hozzám, de az élet most valamiért erre terelget. Sok motivációt kapok a Fuss babakocsival közösségtől. Annyira jó látni azt a sok futóanyut, aput, akik minden futóversenyen képviselik ezt a csapatot! Én most még nem járok itt, de remélem lassan, türelmes munkával valamikor ismét rajthoz állhatok, állhatunk majd. Ééééés a non plus ultra, hogy Debrecenben ismét lehet falat mászni! Yeeee! :D Puszi mindenkinek, legközelebb remélem hamarabb jelentkezem. :)