Ez a bejegyzés kicsit más lesz, mint az eddig megszokottak. Apropója egy most olvasott könyv, és néhány gondolat, amely már régóta kattog a fejemben. Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában című könyve.
A kontinuumelmélet egy, az ember egyedfejlődésével kapcsolatos elmélet, melyet Jean Liedloff fogalmazott meg 1975-ös The Continuum Concept című könyvében.
Liedloff elmélete szerint az ember optimális fizikai, értelmi és érzelmi fejlődése szempontjából csecsemő- és kisgyerekkorban szükség van egy sor olyan tapasztalatra, mely az evolúció hosszú folyamata során az emberi faj viselkedésébe beépült:
- A születéstől kezdődően állandó fizikai kapcsolat az anyával (vagy egyéb ismerős gondozóval).
- Együttalvás a szülőkkel, állandó fizikai kapcsolatot biztosítva addig, amíg a kisgyereknek erre igénye van (általában 2 éves korig).
- Igény szerinti szoptatás a csecsemő jelzéseit alapul véve.
- Állandó testi kontaktus valakivel (általában az anyával) mindaddig, amíg a csecsemő magától kúszni, majd mászni nem kezd (általában 6-8 hónapos korig). Így a csecsemő hordozás közben kezdheti meg az őt körülvevő világ megfigyelését, miközben gondozója mindennapi teendőit végzi, illetve a szoptatás és alvás is a hordozás során történhet.
- A csecsemő jelzéseire (mozgolódás, sírás) való azonnali válasz ítélkezés, nemtetszés kinyilvánítása, vagy az igények lényegtelennek minősítése nélkül, ugyanakkor nem mutatva túlzott aggodalmat sem, mely szükségtelenül a figyelem középpontjába helyezné a csecsemőt.
- Annak érzékeltetése és elismerése, hogy a csecsemő (illetve kisgyerek) eredendően szociális és együttműködő lény erős önfenntartó ösztönökkel, szívesen látott és elismerésre méltó.
Liedloff elmélete szerint ha ezek az evolúció során kialakult elvárások nem teljesülnek csecsemő, illetve kisgyerekkorban, akkor mentális és szociális zavarok sorát előidézve a későbbi élet során keresnek majd alternatív beteljesülési formát.
Gyerekkoromtól kezdve éreztem, hogy van valami hiány a létezésben, de sokáig nem tudtam megfogni, mi is az. Sok művész megfogalmazta ezt már. Először Ady jut eszembe: Minden egész eltörött...
Most jutottam a közelébe a megoldásnak, és ez a könyv tolja a helyére az utolsó mozaikdarabokat. Már gyerekkoromban megtapasztaltam, hogy az igazán teljes, tökéletes pillanatokat a természetben levés adja. Ez később is állandó tapasztalatommá vált. Ülni egy réten, napsütésben, egy hegy tetején csodálni a természet szépségét, egy erdei ösvényen futni és beszívni a tavasz illatát, araszolni fel egy sziklán...ezek azok a pillanatok, amelyeket tökéletesen teljesnek tudtam hívni. A világban benne lét érzése. Ilyenkor éreztem azt, hogy teljes vagyok, valami nagyobbnak a részeként, tökéletes egységben, a könyv terminológiája szerint ekkor voltam kontinuumban. Bár mindegy minek nevezzük, a lényeg ugyanaz. Mindig azt éreztem, hogy szívesebben élnék egy indián törzsben, vagy egy himalájai faluban. Számomra ezeknek az embereknek a bölcsessége vetekszik a civilizált ember tudásával.
Amikor várandós lettem, akkor jelent meg újra ez az élmény. Ennél totálisabb teljesség nem nagyon van. Annak a titokzatos sejtése, hogy egy új élet növekszik bennem, egyedi vagyok és ugyanakkor része egy ősidőktől zajló folyamatnak, amely millió és millió más nőben lezajlott. Kapcsolatunk már ekkor elkezdődött, ahogy növekedett kis magzatom, az egyre erősebbé vált. Ennek a folyamatnak a teljes megélésében segített egy csodálatos módszer, amelyet anya-magzat kapcsolatanalízisnek hívunk. Végtelenül szerencsésnek, áldottnak éreztem magam. Már akkor bizarrnak és nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy egy könyvből "neveljem" a gyermekemet. Csak a legmélyebb tisztelet (igen tisztelet) és szeretet az, ami irányítani fog abban, hogy kalauza legyek a földi létezésben, hogy átsegítsem a kezdeti borzasztó (igen borzasztó) nehézségeken, amelyeken egy újszülöttnek át kell mennie. Ezt nem tetézem azzal, hogy földi pokollá változtatom számára a létezést. Nem vonom meg magam tőle, hordozom, igény szerint szoptatom, együtt alszunk, ameddig csak szüksége van rá. Azóta már azt is tudom, hogy ez pontosan az, amit biológiai normának hívunk. Az, amit az ösztöneim diktáltak, amit diktálnak minden kismamának a földön évezredek óta. Ez az ami segített abban, hogy fajunk fennmaradjon. Azt sem tudtam, hogy ezzel hozzásegítem ahhoz, hogy ő is (kontinuumban)teljesebb legyen. Nagyon hálás vagyok magamnak, hogy eszembe sem jutott olyan könyveket olvasni, amelyek pont az ösztönök megtagadására biztatnak.
Háborítatlan szülést képzeltem el magunknak, hogy minél kisebb legyen a megrázkódtatás számára, minél békésebb legyen az átmenet. Ez utóbbi nem sikerült. Császármetszéssel született, egy napig, nem is látott, érzett, 3 éjszakát külön töltöttünk. Megszakadt a kontinuum. Remélem nem marad jóvátehetetlen sérülés benne emiatt. Remélem, ami azután következett kárpótolta, újraépítette bizalmát az élettel szemben. Bár megszakadt a kapcsolat rövid időre, de a korábbi kapcsolatból merítkezve elkezdtük felépíteni a hiányt, helyreállítottuk, ami megszakadt.
Sokszor elgondolkozom, hogy mérhetetlenül beteg társadalomban élünk. Tapasztaltam ezt már óvodásként, aztán az iskolában, tinédzserként stb. Legerősebb érzésemlékeim ezekből az időkből a szégyen és a megalázottság. Sokszor gondolok arra, hogy legszívesebben kivonulnék családostul ebből a társadalomból, ahol már a születéskor elkezdik megnyomorítani az ember egész lelkét, álértékek, idegen érdekek mentén, aztán intézményesen folytatják is azt. Hogy mi lehet a megoldás? Még nem tudom. Addig is felvértezem szeretettel, hogy minél teljesebb legyen. Reménykedem benne, hogy egyre többen döbbennek rá arra, mennyire fontos, hogyan születünk, milyen a csecsemőkorunk. Láthatóan nem vagyok egyedül a gondolatommal, egyre többen gondolkodnak hasonlóan, sokak tesznek is érte, hogy a helyzet megváltozzon. Meggyőződésem, hogy a teljes boldogsághoz egy természethez közeli, a civilizáció szempontjából egyszerű élet vezetheti az embert. Gyerekkorom óta érzem ezt, most már tudom is. Ez a könyv ebben erősített meg. Ha már nem egy békés indián törzs tagjai vagyunk, legalább azt vegyük át, ami átemelhető, amit a saját ösztöneink is diktálnak. Legyen mindenki kontinuumban!
Amikor várandós lettem, akkor jelent meg újra ez az élmény. Ennél totálisabb teljesség nem nagyon van. Annak a titokzatos sejtése, hogy egy új élet növekszik bennem, egyedi vagyok és ugyanakkor része egy ősidőktől zajló folyamatnak, amely millió és millió más nőben lezajlott. Kapcsolatunk már ekkor elkezdődött, ahogy növekedett kis magzatom, az egyre erősebbé vált. Ennek a folyamatnak a teljes megélésében segített egy csodálatos módszer, amelyet anya-magzat kapcsolatanalízisnek hívunk. Végtelenül szerencsésnek, áldottnak éreztem magam. Már akkor bizarrnak és nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy egy könyvből "neveljem" a gyermekemet. Csak a legmélyebb tisztelet (igen tisztelet) és szeretet az, ami irányítani fog abban, hogy kalauza legyek a földi létezésben, hogy átsegítsem a kezdeti borzasztó (igen borzasztó) nehézségeken, amelyeken egy újszülöttnek át kell mennie. Ezt nem tetézem azzal, hogy földi pokollá változtatom számára a létezést. Nem vonom meg magam tőle, hordozom, igény szerint szoptatom, együtt alszunk, ameddig csak szüksége van rá. Azóta már azt is tudom, hogy ez pontosan az, amit biológiai normának hívunk. Az, amit az ösztöneim diktáltak, amit diktálnak minden kismamának a földön évezredek óta. Ez az ami segített abban, hogy fajunk fennmaradjon. Azt sem tudtam, hogy ezzel hozzásegítem ahhoz, hogy ő is (kontinuumban)teljesebb legyen. Nagyon hálás vagyok magamnak, hogy eszembe sem jutott olyan könyveket olvasni, amelyek pont az ösztönök megtagadására biztatnak.
Háborítatlan szülést képzeltem el magunknak, hogy minél kisebb legyen a megrázkódtatás számára, minél békésebb legyen az átmenet. Ez utóbbi nem sikerült. Császármetszéssel született, egy napig, nem is látott, érzett, 3 éjszakát külön töltöttünk. Megszakadt a kontinuum. Remélem nem marad jóvátehetetlen sérülés benne emiatt. Remélem, ami azután következett kárpótolta, újraépítette bizalmát az élettel szemben. Bár megszakadt a kapcsolat rövid időre, de a korábbi kapcsolatból merítkezve elkezdtük felépíteni a hiányt, helyreállítottuk, ami megszakadt.
Sokszor elgondolkozom, hogy mérhetetlenül beteg társadalomban élünk. Tapasztaltam ezt már óvodásként, aztán az iskolában, tinédzserként stb. Legerősebb érzésemlékeim ezekből az időkből a szégyen és a megalázottság. Sokszor gondolok arra, hogy legszívesebben kivonulnék családostul ebből a társadalomból, ahol már a születéskor elkezdik megnyomorítani az ember egész lelkét, álértékek, idegen érdekek mentén, aztán intézményesen folytatják is azt. Hogy mi lehet a megoldás? Még nem tudom. Addig is felvértezem szeretettel, hogy minél teljesebb legyen. Reménykedem benne, hogy egyre többen döbbennek rá arra, mennyire fontos, hogyan születünk, milyen a csecsemőkorunk. Láthatóan nem vagyok egyedül a gondolatommal, egyre többen gondolkodnak hasonlóan, sokak tesznek is érte, hogy a helyzet megváltozzon. Meggyőződésem, hogy a teljes boldogsághoz egy természethez közeli, a civilizáció szempontjából egyszerű élet vezetheti az embert. Gyerekkorom óta érzem ezt, most már tudom is. Ez a könyv ebben erősített meg. Ha már nem egy békés indián törzs tagjai vagyunk, legalább azt vegyük át, ami átemelhető, amit a saját ösztöneink is diktálnak. Legyen mindenki kontinuumban!
